Gyorsan felugrottam, majd ismét körülnéztem. Páran a kanapén, valaki a székeken, a többiek pedig a földön aludtak. És én még nem jártam fent... Ó atyám. Evan... Hol van Evan?! Már rohantam volna fel a lépcsőn, mikor az étkezőasztalon egy lapot pillantottam meg. Idézem: 

"Isabelle Hormt, remélem tudod, hogy nagyon nagy bajban vagy. Reggel jártunk a házban, és nem ismerünk rád! Mégis mi ez a sok ember?! Édesanyád nagyon mérges rád, de tudd meg, hogy én is. Mindenesetre elrángattam Vegas-ba, egy-két napra. Üzleti út részben, na meg egy kis kikapcsolódás. Ha hazaérünk, és megint ilyen rumli lesz nem állok jót magamért. Jössz nekem eggyel. Édesapád"

Egy kicsit megkönnyebbültem, hiszen anyuék akkor nem jönnek haza. De várjunk csak... És a hugom? Most már ész nélkül rohantam fel, bár közben megakadtam a teregetőnél, levettem az egyik pólóm, és magamravettem. Végre nem voltam félpucér. Hurrá. Először Ella szobájába mentem be, egyrészt mert kíváncsi voltam hol a tesóm, másrészt mert a szobámra viszont nem voltam kíváncsi. Kinyitottam az ajtót... Hát mit ne mondjak, nem volt szép látvány. Sőt... Szörnyen dühös lettem. Ella ágyán négyen aludtak, a földön hatan és... Mi ez? Hangokat kezdtem hallani a gardróbból. Ott is van valaki? Atyám. Óvatosan benyitottam, de kár volt. Azt hittem ott helyben elájulok. A hugom valami ismeretlen, körülbelül 16 éves fiú karjaiban volt. Azt hiszem csókolóztak. Jó, itt betelt a pohár. Nem érdekelt ki alszik, és ki nem. Elég volt! Sikítottam egyet, bár szerintem nem csak a házban lévők, talán az egész lakótelep meghallotta. Ella szörnyen rémülten nézett rám, falfehér arccal. Már kezdett volna dadogni, amikor közelmentem, és felpofoztam. A fiúra elég volt szúrós tekintettel néznem, rögtön kifutott. Asszem' a házból is. Karba tett kézzel, komor arccal pillantottam vissza a testvéremre. Lerogyott a földre és az arcát fogta. Nem tudott érdekelni, hogy bőg, sőt az sem, hogy fáj neki. 12 éves, és én a nővére vagyok. Ilyet NEM! Kimentem a gardróbból, és szinte mindenki ijedten nézett rám. 

-Kifele. Addig amíg szépen beszélek. - mondtam továbbra is komoran. Mérges voltam. Nagyon. Hangos léptekkel átmentem az én szobámba is. A helyzet itt még rosszabb volt de nem érdekelt. Illetve, nagyon is érdekelt. De az jobban, hogy elhúzzanak.

-Az előbbi nektek is szólt. Aki esetleg nem hallotta, megismétlem. Tűnés a házamból. - mutattam az ajtó fele. - Ja és - kaptam el egy rémült tekintetet. - Aki lent van, azoknak is szóljatok. Ha 5 percen belül nem tűnik el mindenki súlyos következményei lesznek. Világos?! - nyomtam meg kissé jobban az utolsó szót, mire mindenki bólogatott és kiiszkolt. Sóhajtottam egyet, majd átmentem anyuék szobájába. Az ágyon három ismerős arc feküdt. Lily, Christina, és Destiny. A három barátnőm. Felhúztam a redőnyt, mire Chris összehúzott szemekkel nézett rám.

-Mivan'? - kérdezte álmosan, és szerintem másnaposan. 

-Felkelni. - mondtam eléggé hangosan ahhoz, hogy mindenki felébredjen. -Valaki eltudná nekem mesélni, hogy mi történt tegnap este? - néztem a három lányra. 

-Asszem nemtom' - nézett rám Lily, de szerintem azt se tudta hol van. 

-Destiny, vagy megmondod mi történt, vagy többet nem jössz ebbe a házba. És ez rátok is vonatkozik - néztem az utóbbi mondatnál a lányokra. - Tehát? - Destiny megtörölte a szemét, majd kiugrott az ágyból. Hármuk közül talán ő volt a legnormálisabb barátnőm. De ki tudja. Des kihúzott a szobából, és a sarokhoz vezetett. Valószínű bizalmas dolgok történhettek, mert négyszemközt akarta elmondani. 

-Figyu Bell, én elmondom amit tudok, bár nem sokra emlékszem.. - kezdte. - Azt hiszem úgy történt, hogy fényt láttunk a házatokba. Épp Calebékkal sétáltunk, és akkor láttuk. - Caleb?! Az exem. Hűű, de jó.. 

-És? Tovább.. - sürgettem Destinyt. 

-Ja igen. Nem tudtuk, hova menjünk, ezért becsöngettünk. Eléggé meglepődtünk, mert Evan nyitott ajtót. Azt mondta sokat ittál, így nem vagy teljesen magadnál. Közbe hát őő izéé... Lilyék bekapcsolták a magnót meg ilyenek, Caleb meg hívott ide csomó embert, hogy házibuli van, hozzanak piát meg ilyesmik. És hát, téged mégjobban leitattak. Evan egy darabig ott volt melletted, hogy ne legyen semmi bajod, de egy idő után neki is beköszöntött a parti láz. Innentől nem igen emlékszem. Azt tudom, hogy te póló nélkül táncoltál az asztalon, meg ilyenek. Sőt, valaki látott kézenfogva Calebbel a szobátokban. Hogy hogy kerültél le, azt nem tudom. Mert eleinte velünk aludtál. - beszélt Destiny, én pedig lefagytam a hallottakon. Jézusom.. JÉZUSOM. 

-Rendben. Most pedig menjetek haza. Vidd a lányokat. A többieket elintézem. - mondtam, mire ő bólintott, és elindult. 

-Hé várj. - szóltam utána, és megállt a szobaajtóban. - Kösz - mondtam megrántva a vállam, ő csak elmosolyodott. Valami szivesen félét jelenthetett. Most pedig meg kéne keresni Evant. Végig jártam az egész házat, de semmi. Amikor... 

-Te jó ég! - kaptam a fejemhez. A borospince... Ész nélkül rohantam a pinceajtó felé, majd le a lépcsőn. Az összes fiú ott volt. A borok pedig elfogytak. Nekem végem! Átlépkedve az alvó fiúkon, kerestem Evant, mikor végre megpillantottam. A sarokban lévő kanapén feküdt. Szőkésbarna haja szanaszét állt. Letérdeltem a kanapé elé, és közben ébresztgettem. Egy idő után felébredt. Forgolódni kezdett, hogy vajon ki ébreszthette fel, amikor meglátott engem. A szemei elkerekedtek. 

-Ne mondj semmit.. - sóhajtottam. 

-Jó. De muszáj. Jól vagy? - kérdezte aggódva. 

-Hogyne... Persze. Azon kívül amiket mesélt Des... Hát nem is tudom. Jól. Ja.. - mondtam idegesen és felálltam.

-Hát ő izé.. Én próbáltam segíteni, de egy idő után elrángattak mellőled és... - túrt bele a hajába, és zavartan beszélt.

-Tudom. Mindegy.. Hagyjuk. - legyintettem. - Hallottam, hogy itt volt Caleb. Hol van most? - motyogtam. 

-Fogalmam sincs. Valamikor éjjel négy körül mehetett el. Azt mondta mennie kell. - válaszolt. Persze, az örökös rosszfiúnak, négykor mennie kell? Jó vicc. 

-Küldd el ezeket innen. - mondtam, és már indultam volna vissza, mikor Evan megfogta a kezem és visszahúzott.

-Azt mondta, hogy ha keresnéd, tudod hol találod... - mondta határozottan végig a szemembe nézve. Mért keresném? Jó, igazság szerint keresni akartam de... Honnan tudta? Végül bólintottam, és felindultam a lépcsőn.

-Bell. Ne menj. Kérlek. - szólt utánam, és én visszanéztem.

-Muszáj ezt tisztáznom vele. Tudom hol van. Este beszélünk. Szia - köszöntem el tőle, és becsuktam a pince ajtót. Ész nélkül indultam ki a házból, és csak mentem. Hogy ne tudnám hol van ez az idióta? Mindig ott voltunk.. Egy eldugott hely, a tisztásnál. Egy park. Ha jól tudom, senki sem ismeri. Hacsak nem ide hozza az összes barátnőjét. 

                                                                   ***

Körülbelül negyed órát sétáltam, gyors léptekkel, mikor odaértem. Sóhajtottam egy nagyot, majd átvágtam a bokrok között. A parton, a padon ott ült Caleb, és a zajokra pechemre felém nézett. Pimaszul elmosolyodott, mire én lesütöttem az szemeim. Óriási. A végén még újra beleesek. Csak azt ne... Odamentem hozzá, bár a távolságot tartottam, így nem ültem le. 

-Hallottam, hogy te hívtad az embereket. Ezt mégis miért kellett? Mindenhol kupi van, meg hasonlók. Neked nem kellett volna a házamban lenned. Utá... - mondta hangosan, és mérgesen, bár az utolsó szónál, felállt, és óvatosan befogta a számat. És átölelt.. Pff. 

-Psszt. Nincs semmi baj. Egyébként, tudom hogy nem utálsz. Te nem tudsz engem utálni. - mondta, a maga rendkívül csábító, és ellenálhatatlan hangján. A lányok többsége, miért mindig a rosszfiúkba esik bele? Miért? 

-De.. - csak ennyit tudtam kinyögni, mert még mindig nem vette le a kezét a számról. 

-Nyugi. Mondd csak, mire emlékszel a kettőnk kapcsolatából? - húzta fel a szemöldökét, és végre elvette a kezét.

-Őőő, mármint? - kérdeztem összezavarodva.

-A tegnap estére gondoltam - tette karba a kezét, és gúnyosan mosolygott. Tegnap este? Mármint. A bulin?! Szóval.. tényleg volt köztünk valami? Már megint? Na ne.. 

-Én, őőő, mi? Nem emlékszem... - motyogtam zavartam.

-Pszt. - tette a szám elé az ujját. Most csak az ujját... Hurrá. Így legalább kapok levegőt. Bár... Hirtelen magához húzott, kissé szorosan.. Azért ezt nem kéne. Átkarolta a derekamat, majd közel hajolt. Nagyon közel... Gyönyörű sötétzöld szemeivel rámnézett, és a szokásos pimasz mosolyt sem felejtette el. Ez, ami minden gimis álma. Jee. Bár én nem örültem. Még közelebb hajolt hozzám, már majdnem az ajkunk is összeért. Lehunytam a szemeim. Nem akartam engedni. Legszívesebben ellöktem volna magamtól. De az illata, a mosolya, a szemei... Ellenálhatatlan. Éreztem, hogy még közelebb hajol, már azt hittem, hogy megcsókol, de... Ezután csak annyit éreztem, hogy nagyon fáj. De ez valahogy nem olyan érzés volt, mint mikor nagyon megbánt valakid. Mint mikor kihasználnak.. Ez nem a tipikus egyedüllét rossz érzése volt. Nem... Ez az érzés más. Fájt. Borzasztóan fájt. Értetlenül könnybe lábadt szemekkel meredtem Calebre, aki óvatosan ellökött magától. Bármilyen óvatos volt, én elestem. A fájó ponthoz kaptam. Végre láttam is, hogy ez nem belső fájdalom. Nem érzelmi. Egy kés volt beleállva a derekamba. Kihúztam magamból, és ismét a fiúra pillantottam. Kacagott. Én valahogy nem tudtam. Azért várta, hogy idejöjjek, hogy... Lehajolt hozzám, és megfogta a kezemet.

-Tudod Isabelle, egy menő srácot nem lehet csak úgy ejteni. Még akkor is, ha az nem szeret. Velem nem szakíthattál volna, mégis megtetted. Ez jár annak, aki megszegi a szabályokat. - kacagott továbbra is. Bár még utoljára lehajolt hozzám, és megcsókolt. Ezek után, éreztem, hogy elfehéredek. Sápadok. Valamint mozdulni sem tudok. Innentől viszont semmi. Semmit nem éreztem. Minden elhomályosodott. Mielőtt még behunytam volna a szemem, egy alakot pillantottam meg. De már nem láttam hogy ki volt. Véglegesen lehunytam a szemeim, és minden elsötétült...